Mert kell egy ellenség!

Talán változik valami itthon is azzal, hogy a világ legerősebb országa bizalmat szavazott egy fiatal színes bőrű demokratának.

Új hangsúlyokat kaphatnak dolgok.

A demokraták az óceán másik oldalán inkább nevezhetők baloldali liberálisnak, mint másnak. Ők azok, akik nem hisznek sem az erőszakban sem a fegyverekben. Viszont komolyan gondolják, hogy Amerika a lehetőségek és a demokrácia hazája. Most talán a fegyverkezés és a terrorizmus elleni harcnak álcázott folyamatos politikai kémkedések és polgár megfigyelések helyett az egészségügyre és munkahelyteremtésre fordíthatják a dollár milliárdokat.

Igen! Álcázott. 
Abból az összegből, amiért fegyvereket vettek és biztonsági intézkedéseket vezettek be, már évekkel ezelőtt megoldhatták volna a rossz társadalombiztosítási rendszerüket és nem adósították volna el teljesen az országot. De valakiknek hatalmas üzlet a terrorizmus. Nem az iszlám országokra gondolok. Nekik csak átok. 
Évtizedekkel ezelőtt a kommunizmus ellen küzdöttek és fegyverkeztek. Minden harmadik dollár a fegyvergyárosok zsebében és a hadsereget ellátók számláján landolt. Ezek a gyárosok pénzelnek olyan szervezeteket, amelyek zászlaján a jogos önvédelem nevében elkövetett erőszak lobog ma is. Ha nem fogy a lőszer, bezárhatnak a gyáraik. Mikor használják a fegyvereket? Háborúban. Mikor tör ki egy háború két ország között? Ha szítják a feszültséget és egymásnak ugrasztják a nemzeteket.

Egy háborúban sok dolog pusztul és fogy. A lőszeren és a felszerelésen kívül üzemanyag és ember. Ha magas a munkanélküliség, akkor elküldik a reményvesztetteket egy háborúba. Kegyetlen, de bevált megoldása ez egy problémának. A tőke nem emberbarát! Egy háború és az azt követő újjáépítés hatalmas üzlet. És erre húzzák rá az éppen aktuális ideológiát.

Remélhetőleg az új elnök képes lesz szakítani a háborús politikával és végre az ország és nem egyes pénzügyi körök érdekeit szolgálja majd. Ezért történelmi lépés az ő megválasztása. Negyvennyolc éve egy negyvenhét éves ír származású fiatalember lett az Egyesült Államok harmincötödik elnöke. Ő akkor egy kicsit megváltoztatta a világot. Véget vetett a tőke erőszakterrorjának. Békülést kezdeményezett az addig mumusként rettegett Szovjetunióval. Sokak gyűlölték, mert elvette tőlük az ellenségképüket és igyekezett kitágítani beszűkült gondolatvilágukat. Elvette a hitüket. A hitet a fegyverek szavában és hatalmában. Elindult azon az úton, amiről csak a dallasi merénylőgolyók tudták eltéríteni.

A helyzet most is hasonló. Már új ellenségkép lebeg a fanatikusok szeme előtt. Az Egyesült Államok hadban áll egy láthatatlan hadsereggel. Megszállva tart országokat az olajért és a befolyásért. Ömlik a pénz a szociális jólét elől a rombolás és megfélemlítés zsebébe. Emberek halnak meg a sivatagban és a nagyvárosok utcáin. Puskával mondanak törvényt már az iskolákban is. A fiatalok fegyverrel és ököllel érvelnek. Az állam pedig – a saját adójukból – szigorú ellenőrzés alá veszi polgárait a saját otthonukban is. Persze hangoztatva, hogy mindezt az ő érdekükben teszi. 
Valahol már olvastam ilyesmiről. Még 1984-ben. 
Valami Orwell nevű pasas tollából.

Hogyan érint ez minket? 
Ugyanez van itthon is, csak kicsiben. Mivel itt a terrorizmus duma nem jött be igazán, ezért más ellenségképeket kreálnak az embereknek, hogy céltáblákat találjanak maguknak a harcban. És az emberek nem akarják észrevenni, hogy mindenki, aki hangosan igyekszik kiállni egyik vagy kreált ideológia mellett az csupán bábja valakiknek. Legyen az egyszerű melós, gyáros esetleg miniszterelnök.

Az érvek az utcán rombolnak, és már igyekeznek nekirontani a szomszédjainknak is. Ha itthon nem tudnak tombolni, átmennek balhézni egy az ilyesmire még kevésbé felkészült országba. Aztán nacionalistának titulálva egy másik nemzetet kiabálnak nacionalista jelmondatokat. 
Röhej! 
Bár tudnék rajta mosolyogni. 
Tudták, hogy a szlovák rendőrség és államapparátus nem fogja ölbe tett kézzel nézni a provokációikat. Azt pedig pláne nem hagyják szó nélkül, ha elégetik a nemzeti zászlójukat a nagykövetségüket meggyalázva.
Folyt. köv. a pesti utcákon?

Tényleg. Gondoljunk bele!
Mi lenne, ha a szlovákok ezrével átjönnének egy határ közeli kisváros labdarúgó meccsére és ott lengetnék a nemzeti jelképeiket? Kiabálnának, hogy éljen Trianon és hogy visszafoglalják tőlünk az Észak-Dunántúlt, mert a magyarok egyszerűen senkik. Folyamatosan hergelnék a közönséget és a rend őreit, hátha valakinél elpattan a cérna és kiadja a parancsot, hogy dobják ki őket a stadionból. Aztán ha kezdenék kiszorítani őket, akkor egy emberként kiabálnák a Trianon zászlók árnyékából, hogy Európa! Európa!

Akkor vajon mit lépnének? Ők is lenáciznák a magyarokat, mert a saját országukban nem engedték, hogy gyalázzák őket és hazájukat? Magyar zászlót égetnének a pozsonyi nagykövetségünk előtt? 
Lehet, hogy ez lenne. De szerencsére – tapasztalhattuk mostanában, hogy – a magyar rendőrök már megtanulták a leckét és nehéz őket kihozni a sodrukból. Tudják kezelni az ilyen helyzetet törvényes kereteken belül is.
Az a pár száz fős megedzett magyar keménymag, pedig már csak messziről kiabál és dobál. És mikor a rendőrsorfal egyet lép előre feléjük, akkor ők hármat szaladnak hátra. 
Vegyük észre, hogy ők is csupán gyáván hangoskodó bábok. 
És szerencsére halkulnak.

Valakiknek érdekében áll egymásnak ugrasztani mindenkit mindenkivel, hogy a védekezés eszközeit megvegyék, nekünk, értünk, miattunk, a mi adóforintjainkból. Majd az elvakult fejetlenség hatalomra segítse szövetségeseiket, akik már a bársonyszékből fűthetik tovább az elszabadult indulatokat, hogy védekezni kelljen valami ellen a mi pénzünkből. Valami ellen, amit ők hívtak életre és nem biztos, hogy uralni is tudnak. 
Csak nehogy úgy járjanak, mint Frankenstein doktor rémesre sikerült teremtményével.

Szerintem…