Árokásók

Mostanság sokan nincsenek kibékülve a kétharmad diktatórikus törekvéseivel. És vannak, akik folyamatosan azon mesterkednek, hogy egymásnak ugrasszák őket.

Az emberiség eddigi története, ahogyan ismerjük, nem más, mint az emberiség egyre nagyobb és nagyobb összefogásra való törekvése. Ez az egység különböző eszközökkel valósul meg, és nem csak azokat szolgálja, akik ezért dolgoznak, hanem még azokat is, akik ellene vannak.
– Lev Tolsztoj –

Februárban az Éhségmenet hóban fagyban gyalogolva hívta fel az ország figyelmét a leszakadó rétegek egyre nehezebb helyzetére. A teljesítményt máig elismerik Brüsszeltől a dömösi Kakukk kocsmáig. Jó érzés megszorítani a büszke-tekintetű emberek, őszintén felénk nyújtott kezét. Mert úgy érezzük volt értelme. De mi történt azóta? Hol vannak ezek a lánglelkű menetelők? Mi lett azzal a tucatnyi szélmalomharcossal?

Voltunk Brüsszelben. Találkoztunk nagyemberekkel, akik meghallgattak és megígértek, majd hazajöttünk. Azóta csak vergődik a mozgalom, mert rátelepedtek mindenféle és fajta politikai haszonlesők, akik egyenként szakítják le a megbonthatatlannak vélt csapatról testvéreinket. Ismerős lesz a forgatókönyv. Tán még egyes szereplők is, hiszen valami ilyesmi történt már más szervezet háza táján is.

A menet ötletgazdája egy tisztalelkű ember, aki keresetlen szavak őszinte kimondásával lopta be magát az emberek szívébe. Ő volt az a hang és arc, amit már oly régóta keresett magának a baloldal. Ember. És nem politikus! Kapva-kaptak a lehetőségen a szocik. Évek óta ez volt az első emberszagú cselekedetük. Messziről úgy nézett ki, mintha ráleltek volna – a Gyurcsány alatt elveszett – baloldali identitásukra. Segítettek, ahol csak lehetett.

Lássuk be!
Nélkülük gyakrabban aludtunk volna a jeges árokparton, mint fűtött tornateremben vagy irodában.

Az emberek hősként kezelték a menetelőket, akik saját fegyverével győzték le Mezőkövesden Tállait. Akik az ott keresett pénzt szétosztották a rászorulók közt. Akik faggyal és hóval dacolva gyűrték a kilométereket. De az igazi hős az a diósgyőri olvasztár volt, aki táblával a kezében haladt a menet elején. Mire a fővárosba értünk már ezrek figyelték minden lépését. Asszonyok akarták megérinteni és leányok megcsókolni. Ezzel nem lett volna baj, ha ő maga – némi családi segítséggel – el nem hiszi, hogy ő lehet az elnyomottak felszabadító szabadságharcosa.

Ő. Egyedül. Azok nélkül, akik végig segítették ezen a kettőszáz kilométeren. Akik tudósítottak minden lépéséről és ráirányították a lámpákat. Akik gondoskodtak róla, hogy gondolatai mondatokká álljanak össze. Akik szállást és ételt szereztek neki. Akik vigyáztak rá, nehogy baja essen. Akik csendben segítették az ő hőssé válását.

Elhitte, hogy neki ez megy egyedül is, hiszen másoktól sokkal több segítséget kapott. Szóban. Ígéretekkel és támogatói levelekkel halmozták el. Legyezgették – addig nem is ismert – hiúságát, míg el nem hitte, hogy képes a vízen is járni. Elhitették vele, hogy bármit kérhet a néptől, hiszen ő az újkor népi hőse. Az ő hívószavára egy ország mozdul meg, hiszen az interneten van már ezer lájkolója.

Aztán márciusban kiderült, hogy az internetes forradalmárok nem hajlandóak felállni a foteljeikből. Megbukott a március idusára tervezett forradalom. A naplemente után csupán hat ember álldogált a Kossuth téren, hogy lemondassa a kormányt. Miért? Mert csalóka dolog az internet.

Egyesek a közösségi portálokon összeszedett kattintásokra hivatkozva akarnak leülni az ellenzéki kerekasztal mellé. Hiszen nekik ötezer fős csoportjuk van, ami már felhatalmazza őket dolgokra. Mire? – kérdem én. Arra igen, hogy kis közösségükben hintsék az igét, de másra nem. Másra csak a megmozdított tömeg ereje jogosít fel bármilyen szervezetet és nem a lájkok.

Hősünk nem adta fel, ami becsülendő. Oldalán új segítőivel bevetette a csodafegyvert. A proletár szkítajurtát és a radikális gyermekrajzversenyt. De valahogy, ez sem jött be! Ekkor ismét a szocik segítségét kérte. Azok persze – a közös múltra való tekintettel – újra mögé álltak. Egészen addig, amíg a sajtóban azt nem olvasták, hogy mindezek ellenére elárulták mondvacsinált hősüket. Itt szakadt el a cérna. Amit egy percig sem csodálok.

Ismerős a történet?

Hitesd el egy szervezet karizmatikus vezetőjével, hogy magában erősebb, mint a többiekkel. Hogy különb a mögötte álló csapatnál, hiszen nélküle sehol se lennének azok. Nincsen szüksége senkire, aki nem úgy gondolkodik mindenről, mint ő. Hogy ő egy másik társasággal egymaga képes megváltani a világot. És ebben ezek csak feltartanák. Ígérj pénzt, paripát, fegyvert!
Válaszd le a többiekről, hogy a vezér nélkül maradt nyáj – magát becsapva érezve – szétszéledjen! Mikor pedig számon kérné az elmaradt csodákat, háríts vissza rá minden felelősséget!

Régi recept ez.
Majd oszd meg és uralkodj!

Szerintem…