Egyik csütörtök este az öcsémnek beszélgethetnéke támadt és felhívott, hogy csavarogjunk az éjszakában. Gyermekkorunk óta hajnalhasadásig tartanak ezek az eszmecserék. Ezt tudja az ő családja is és az enyém is. A telefonjainkat otthon hagyjuk, és csak egymásra figyelünk. Világot váltunk. De mióta más városban élünk, ezek az alkalmak nagyon megritkultak. Években mérhető.

Azon az éjjelen a Bethlen Gábor téren találtunk olyan padot, amin üldögélve megbeszélhettük közös dolgainkat. Szóba jött mindenféle. Őszintén örültünk egymás sikereinek és kacagva meséltük egykori balgaságaink.
A tér másik felén az emlékmű kivilágítva figyelt. A két kőfal sírva figyelmeztetett a kegyetlenül ostoba múltra és az ostobán kegyetlen jelenre is. Három kopaszra nyírt suhanc jelent meg az István utcánál. Az éjszaka csendjét bakancsaik kopogása törte meg. A nyugalomba belegázolva mentek a munkaszolgálatosok fala felé. Sörösüvegek csapódtak a falhoz és a meccsekről ismert állatias üvöltözéssel skandálták, hogy mocskos zsidók!
A tér falai felerősítették a zajt, de sehol nem gyulladt fény. Leszámítva az én családjára emlékező lelkem. Felálltam a padról és higgadtan, de határozottan kiáltottam el magam, hogy takarodjatok náci disznók! A döbbenettől abbamaradt a csoport hangos bátorsága. Az utolsó rigmust befejezetlenül hagyva fejvesztve szaladtak el a nyikhajok arra, emerre jöttek.
Azon a hajnalon sokat gondolkodtam a történteken.

Egyik délután a parlamentnél sétálgattam a feleségemmel. Az Alkotmány utcánál egy – a híradásokból jól ismert – ostoba képű neonáci tűnt fel. Lábán fehér fűzős bakancs. Olyan gömbölyű orrú, mint amit a bohócok viselnek. A nadrágja lógott rajta, mint tehénen a gatya. Annyira nagy volt rá, hogy nem volt neki elég a derékszíj. Még nadrágtartót is hordott mellé, de közben rájött, hogy az takarja a fasiszta feliratot, ami a hátán díszelgett, ezért csak lógott az is a levegőben, mint Szálasi a bitón.
Nem álltuk meg kacagás nélkül. A bohóc maskarás zavartan nézett körül. Mi pedig harsány röhögésben törtünk ki. A párom ujjal mutatta a kíváncsi turistáknak, hogy mire a jókedv. Azok is elkezdtek nevetni. A röhögés hullámozva terjedt és ellepte a teret. Dagadva nőtt és kiszorította onnan azt a fasiszta bohócot. Mint aki mezítelenre lett vetkőztetve úgy szaporázta lépteit, miközben kínosan vigyorgott a hahotázó emberek felé, majd eltűnt a sarkon.
Ennyi lenne az egész?

Tényleg ennyi lenne?
Nemet kell mondani és gúnnyal kell harcolni?
Értelemmel az erőszak ellen?
Kinevetni őket?
Csak nemet mondani?

Ennyi lenne az egész?

Akkor kimondom.

NEM!

Szerintem…