Menetnapló – Előzmények

” Az ezer-mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik ”
– Lao-ce –

Egy évvel ezelőtt egy diósgyőri munkanélküli olvasztár elindult, hogy hírét vigye a borsodi emberek nyomorának. Miért? Mert úgy gondolta, hogy a világ… – mit a világ? – az ország nagyobbik fele nem tudja milyen kilátástalan helyzetben vannak magyar emberek azon a környéken. Munkahelyek zártak be. Családok kerültek a fagy és az éhség szorításába. Volt, aki feladta és rossz helyen kereste a kiutat. Egy ilyen barátját vágta le a kötélről Imre. És volt, aki ilyen előzmények után elhatározta, hogy elgyalogol a fővárosba. Felmegy a miniszterelnökhöz konzultálni, hogy elpanaszolja neki bánatát.

Imre jó ember. Egyszerű és szókimondó. Nem politikus. Ember.
Bekopogott több párt ajtaján is, hogy segítséget kérjen, de csak egy szervezet ismerte fel a mozgalmi erejét egy ilyen akciónak. A szocik politikusai – talán lelkiismeret-furdalásuktól vezérelve – felkarolták a nem mindennapi erőpróbát. Elővették rég porosodó tábláikat és molinóikat. Nem álltak a menet élére, de ott voltak a sorban. Ahol kellett segítettek. Folyamatosan szervezték a gyaloglók életét. Érezhetően rátaláltak rég elfeledett baloldali identitásukra. Emberközelben jártak, emberszagban aludtak és ettől egy kicsit talán még ők is emberek lettek. Olyanok, amilyeneknek lennie kellene minden politikusnak.
Érdekes volt megfigyelni rajtuk a változást.

Mezőkövesden Tállai államtitkár várta a menetet. Kenyérrel, teával és hólapáttal. Kijelentette, hogy amíg hó van, addig folyamatosan van munka is. Igaz a teába alkoholt kevertek, hogy ezzel is lejárasság az igaz ügyért kiállókat, de ez ma már legenda. A csapatból négyen adták meg adataikat és vették fel hivatalosan a munkát, de az egész csapat lapátolt éjfélig. Mindezt harminc kilométer gyaloglás után. A kenyeret és a megkeresett munkabért rászoruló családoknak vitték el. Másnap reggel munkanélküliek lepték el a városháza előtti teret. Követelték a munkát, amit elöljárójuk ígért. Hiszen hó volt még bőven, csak a munkát ígérő politikus nem volt sehol. A TEK-et vezényelték ki, hogy megvédjék a városvezetőket a terroristának látszó dolgozni akaróktól.
Hiába volt a szó!
Már megint.

Árpi bácsi kilencvenedik születésnapján haladtunk el a hármas út kilencvenes kilométerköve mellett. Nincsenek véletlenek!  A volt köztársasági elnök könnyektől meghatódva fogadta a csapat üdvözletét. Isten éltessen Árpi bácsi! A fotó természetesen bejárta világsajtót. Göncz Kinga személyesen köszönte meg édesapjának küldött  jókívánságunkat.

A menetbe folyamatosan jöttek csatlakozók. Az autósok dudáltak és integettek. De akadt egy-két benzinfaló, amelynek vezetője beintett vagy elküldött minket a … dolgozni. Igaz arra a kérdésre, hogy ő adna-e munkát már nem válaszolt. Munkát nem, csak gázt adott. De ez volt a ritkább. Volt, aki pogácsát sütött nekünk vagy forró teával várt minket az útszélén. Volt hogy az árokparton dideregve ebédeltünk, de megvendégeltek minket egy-két étteremben is. Mindegy is volt nekünk. A lényeg a szeretet és a biztatás volt. Hősöknek neveztek minket, pedig az igazi hősöket otthon hagytuk. A családokat, akik egyik napról a másikra próbálják megteremteni a betevőt a gyerekek asztalára. Akik miközben elviselik a megaláztatást arra gondolnak, hogy új cipő kell a gyermeknek. Akik csak azért nem gyalogolnak velünk, mert félnek a kizsákmányoló rezsim pitiáner bosszújától.
És ők vannak többen.

A főváros már várt minket, de a kormányfő nem. Tizenkét ember gyalogolta le a Miskolc – Budapest távot, de ekkorra már sokkal többen érezték úgy, hogy ők is végig velünk voltak a menetben. Az Alkotmány utcában már színpad és politikai show várt minket. A lábunk sajgását elnyomta a megérkezés öröme. A barátok ölelése és a célbaérkezés mámorító meghatódottsága feledtette velünk a jeges szelet és a maróan kemény betont.
Itt vagyunk!

De hogyan tovább?

Szerintem…