Menetnapló – Tanulságok

“Az élet az erőfeszítéseket díjazza, nem pedig a kifogásokat.”
–  Andrew Matthews – 

Két hete elindultam, hogy ismét kivegyem a részem az Éhségmenet kilométereiből. Mivel időm engedte, ezért a legkorábban startoló menettel kezdtem az aszfaltfalást.
Sellyéről.

Semmi hangzatos fantázianév. Egyszerűen mi lettünk a baranyai-menet. Szerencsénkre velünk tartott a mi tábornokunk, aki már legyalogolt pár métert. Utoljára Pécstől Budapestig. Tudta milyen tempóval kell haladni és merre az arra. Madár Pista lett a mi vezetőnk. Ő nem politizált és nem vindikált magának külön jogokat. Nem akar pozíciót vagy hírnevet. Neki ezekre nincsen szüksége.
Kiadta a vezényszót és követtük.

Bagira egy volt a nyolc cigányból, aki velünk tartott. Kilenc szakmája ellenére nem kapott az Ormánságban munkát, ezért azon gondolkodott, hogy ő is elhagyja az országot és e kívül keresi meg családja boldogságát. De az út végére ez is megváltozott, mert vannak még önzetlenül jó emberek, akik megismerve történetét munkát és albérletet szereztek neki és magyar feleségének. Az ő élete olybá tűnik jól alakul, de itt vannak a többiek.
Baba, aki nő létére a legszívósabb volt mindannyiunk között. Úgy rendezgette a romákat, mint egy gondos anya. Ha kellett leteremtett még engem is. De leggyakrabban vidám kacagásával öntött belénk lelket.
Misi bácsi, aki Komlóról jött, hogy kiálljon a bányászokért, akik belerokkanva a munkába, mostanság éhbért kapnak nyugdíj címén a rezsimtől. Ha nem kérdezték nem beszélt, de ha kérdezték akkor percre pontosan megmondta mikor mi történt vele az elmúlt évtizedekben. Botjára támaszkodva rangidősként tisztelte mindenki.
Janika, akin annyit nevettünk.

– Te, Kökény! Ügyesen kameráztál ott a labdánál.
– Milyen labdánál, Janika?
– Hát ott Fehérváron…
– Az nem labda Janika! Az az Országalma!
– Milyen alma? Haggyá mán! Nem volt annak alma formája! … Labda!

Ő nyugdíjas. Nem panaszkodhat, mert a többiekhez képest jól él. Gyermekei szerte-széjjel-szana a világban, de nem felejtették el a családot és segítenek neki, amikor csak tudnak. Ő csak egy napot akart gyalogolni, de annyira jól érezte magát, hogy eljött velünk Pestig.
Ő vitte elöl a táblát.

Hosszabb rövidebb szakaszokra csatlakoztak mások is. Politikusok és lelkes aktivisták. Potyalesők és kalandorok. Idősebbek, akik nem bírták az iramot és ifjak, akik csak egy fotót szerettek volna az emlékkönyvükbe. Mindenféle párt és szervezet, aki büszkén emelte magasba zászlaját a fejünk fölé. Minket ez sem érdekelt, mert ha már eddig eljöttünk nem állunk meg. Aztán a politikai érdek ismét felülírta a józan paraszti észt. Dunaföldvár után nem folytathattuk az utunkat a hatos úton. Azt mondták, hogy a Fejér megyeiek nem tudnak ellátást biztosítani nekünk és a somogyiaknak is. Képtelenek megoldani két útvonalon a szállásunkat, a biztosításunkat és a kajánkat. Ha ennyit nem tudnak lelogisztikázni, akkor hogyan akarnak egy egész országot vezetni? Persze – mint az később kiderült – minden elő volt készítve nekünk Dunaújvárostól Ercsiig. Sőt mi előbb tudtuk, hogy teleportálnak minket Dunaföldvárról Székesfehérvárra, mint azok, akik nagy szeretettel vártak minket. Logikus magyarázatot persze nem kaptunk.
Rángattak minket, mint valami bábokat.

A somogyiakkal hamar megtaláltuk közös ritmust és a baráti hangot. A Velencei-tó is szép volt, de ez már nem az a menet volt, mint amit bevállaltunk. Sem nekik, sem nekünk. De vállat rándítottunk, mert megígérték nekünk, hogy mivel mi indultunk elsőnek és mi gyalogolunk le közel háromszáz kilométert, ezért Budapesten mi mehetünk elöl a tiszteletük jeleként.
Hát ez a tisztelet elmaradt!
A politikusi ambíciótól túlfűtött sztármenetelők ránk sem akartak nézni, mikor az Astoriánál fogadtuk őket. Gőgös nagyképűséggel mentek tovább, mintha ott sem lennék. Pedig őszinte örömmel és bajtársi üdvözlettel vártuk őket. Úgy mentek el mellettünk, mintha mi nem is gyalogoltunk volna. Csak ők! Mintha mi csak az ő statisztáik lennénk.
Hamar éreztették velünk, hogy ez az egész Éhségmenetesdi csak róluk szól. Az ő halovány dicsfényük szánalmas biodíszletei lettünk.

De a fagyi hamar visszanyalt. Hiszen azzal, hogy nem álltak meg nem csak a hitelüket és szavahihetőségüket veszítették el, hanem az előre megbeszélt menetrendet is. Ebből adódóan sokkal korábban értek a célhoz és így idejekorán szinte alig voltak emberek az Alkotmány utcában, amit teljes szélességében és hosszában lefoglaltak tizenötezer tüntetőre számítva. Nem ért oda időben a lelkes tömeg, akinek ovációval kellet volna fogadnia az ő “hőseiket”. Ezért csak alig pár száz családtag és barát látta, ahogy a célegyenesben sántítást színlelve sajnáltatják magukat a kamerák kereszttüzében. Közben tudott dolog volt, hogy akadt közülük olyan, aki csak tíz kilométert sétált a célig, de a színpadon már olyan fáradtnak tűnt, mint aki Sellyétől gyalogolt Budapestig kettőszáz-nyolcvan kilométert a hóviharban és a jeges szélben megmászva a Mecseket.
Ripacsok!
Ezerötszáz ember? Ugyan már! Mint az sajtóberkekben köztudott a hivatalos számokat mindig felezni kell és saccperkábé az a valós. Ahogy Mezőkövesden is, ahol az első lendület hevétől fűtve ötszáz embert írtak, bár a fotókon nem látszott csak száz. Se!
Így később már kettőszázra módosították a félezret.
Csalódott politikusok kerestek csendes kapualjakat a hidegen üres Alkotmány utcában, nehogy észrevegyék őket a sajtó szemfüles munkatársai. Hogy ne kelljen a nevüket és arcukat adniuk, ehhez a kínosan csúfos politikai bukáshoz.

Pedig az ügy nemesül igaz és szerethetően emberszagú. Igazi baloldali mozgalom is lehetne. De nem lesz, mert – mint mostanában oly sokszor – a kivitelezéssel és a kommunikációval már baj van.

Ha nem megy, hát ne erőltessük!

Szerintem…