Ássuk ki Nagy Imrét!

Összeültek az ellenzéki kerekasztal lovagjai

Igaz ma már nem fiatalok. És nem is demokraták, de még talán szövetségben vannak egymással.  Sokan hiányoznak a régi ifjak közül. Van, aki újra egy másik pártot irányít. Akad, aki a közelébe sem megy már a politikának. Csak a pénznek. És akad olyan is, akire már senki nem emlékszik, mert megtiltották. De a kitartóak – akiknek nem tud meszesedni a gerincük és szelektív a memóriájuk – azok itt vannak.

A főhelyen Viktor ült, aki mostanság egyre türelmetlenebbül várja, hogy a nemzet megmentője szerepében végig lovagolhasson fehér pónilován az Andrássy úton Pestre. Igaz tanácsadói csitítják, hogy az azért nem lenne olyan jó, mert még kissé nehéz lenne kivonni az országot a világválság hatása alól, de ő ennyire nem ért ezekhez a mai közgazdász hókusz-pókuszokhoz.
Ő csupán Marxot tanult anno.

– Tisztelt hölgyeimésuraim! Ötletek? – kérdezte tömören és körbe nézett. Kerülték a tekintetét. A magasabbak – tehát mindenki – igyekeztek összetöpörödni. – Csak bátran! Ma megengedem. – mondta viccesnek szánt vicsorral.
Senki nem szólt. Csak a sarokban egy pincér fiú nézett egyenesen a szemébe, majd nagyon lassan, bátortalanul emelte fel a kezét. A miniszterelnök kénytelen kelletlen biccentésével megadta a szót a tálcáját szorongató öngyilkosjelöltnek.

– Csak kérdeznék. Ha lehet… – Köhécselés jelezte, hogy ez tiszteletlenségnek számít ebben a demokratikus pártban. Kérdezni? Viktortól?
– Tegye! – bíztatta letolással a hangjában Viktor.
– Mikor volt a legnépszerűbb a miniszterelnök úr?
Az asztalnál halk moraj jelezte a résztvevők nem tetszését. Az egyik hölgy keresgélni kezdett a kezében lévő iratok között, majd a kormányfő elé tette az egyik összefűzött dossziét. Viktor belenézett és kijelentette, hogy huszonnégy éve.
A pincér nem szólt csak várt. Hátha megértik, mire akar kilyukadni.
De hiába.

A miniszterelnök – mivel róla volt szó – érdeklődve figyelte a fejleményeket.
A fiú újra kérdezett.
– Mit tettek akkor az ismertségért és a népszerűségért?
Az okosok egymással kezdtek vitázgatni, de pártunk és kormányunk feje elébe ment a találgatásoknak.
– Igazából nem kellett semmit sem tenni. – válaszolta. – Az akkoriban történelmi helyzet volt, ami sodort minket magával. – jelentette ki.
A pincér ekkor feltette utolsó kérdését.
– És most nem lehetne újra történelmi helyzetet csinálni?

Az asztaltársaság méhkasként bolydult fel. Új rendszerváltás? De milyen rendszer legyen?
– Én nem veretem meg magam újra a zsarukkal! – jelentette ki az egyik.
– Most menjek Prágába lecsukatni magam vagy ráérek a jövő héten? – kérdezte a másik.
– Meg van a megoldás, tisztelt hölgyeim és uraim! – csitította őket a vezér. – Ássuk ki újra Nagy Imrét!
A döbbent csendet csak egy vékonyka hang törte meg.
– Minek?
– Mert akkor újra eltemethetnénk.
– Nem értem. – mondta újra a cérnahang.
– Mit nem értesz Zsuzsika? Kiássuk. Majd újratemetjük és akkor Viktor ismét elmondhatja a leghíresebb rendszerváltó beszédét.
– Ja? Ja. Ja! … Értem!!! – mondta kerekre nyílt szemmel Zsuzsika, de fogalma sem volt. Ezért megint kérdezett. – És az oroszokat is visszahívjuk, hogy ismét követelhessed a kivonulásukat?
Kövér szemmel láthatóan komolyan elgondolkodott ezen az ötleten.
– Végül is… Ha már elkezdtük újrajátszani a történelmet, akkor ez is beleférhet.
– Ez azért túlzás lenne! Nem? – csattant fel Tamás. – A rendőrattak és a tévéostrom még rendben. De az orosz katonákat, kérlek ne! – nézett könyörgően a főnökére.

De Viktor nem szólt.
Csak a szemében gyulladt valami furcsa fény.

Szerintem…