„Az emberiség történelme megtanított bennünket arra az igazságra, hogy a gyűlölet mindig ott lép fel a leghevesebben,
ahol a kommunikációs lehetőségek a legkönnyebbek és a legkényelmesebbek.”– Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord –
– Ki a következő hercegem? – kérdezte a félhomályban egy karcos hang.
A herceg hallgatott. Arca semmilyen érzelmet nem árult el. Mankójára támaszkodva a palota ablakához bicegett. Nézte a telihold fényében ezüstösen csillogó tájat.
– Mindenkit lefejeztettem, akit kért – mondta a félhomályban ülő alak. – A szövetségesünknek vallott herceg ivadékot is, akit a császár is kedvelt. Mégis saját kezével írta alá a halálos ítéletet.
– Az a fattyú útban volt. – szólalt meg torkát köszörülve a herceg – Európa és az ellenzék jobban figyelt annak a húsz évesnek a lépéseire, mint a császáréra. Egyre nőtt a befolyása az udvarban és az emberek közt. Ezt nem tűrhettem! Szerencsénkre túl közel merészkedett a határhoz. Ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki. – ekkor szigorú tekintettel a beszélgetőtársa felé fordult. – Ezért kértem önt, hogy tegye a dolgát. Tette. A többi nem érdekel. Undorodom a módszereitől, de el kell ismernem eredményesek. S bár édes barátom, nagyon köszönöm a szolgálatait, de be kell látnia, hogy azért némileg túlment az én utasításaimon!
A mankó kopogása visszhangzott a terem padlóján, ahogy a herceg bicegve elindult. A vendég a félhomályból kilépve szólalt meg.
– Az utasításain? – kérdezett vissza a sötétből az árny – Ráfogtam, hogy konspirált az uralkodó ellen. Még tanúkat is felsorakoztattam, hogy hatvan orvgyilkost bérelt fel azzal a szándékkal, hogy megöljék a császárt és minisztereit. Köztük önt is. Nem volt hosszú tárgyalás. A császár utólag írta alá az ítéletet. Hiszen már másnap hajnalban lesújtott a guillotine – mosolygott a vendég gúnyosan.
– Kíméljen meg a részletektől miniszter úr! Ez a maga szakmája. Kissé undorító, de ilyennek is lenni kell valakinek. – mondta sóhajtva és leült az asztalhoz. – Inkább, abban segítsen, hogy az ellenfeleink és szövetségeseink minden lépéséről tudjak.
– Akkora besúgóhálózat a világon nincs, mint a császáré – mondta a miniszter és az asztalhoz lépve bort töltött magának – még a házastársak is egymás ellen vallanak, ha kell.
– A császáré lenne a hálózat? – ingatta a fejét a herceg – Ugyan már. A miénk! Sőt! Inkább a magáé rendőrminiszter úr. A magáé. Maga pedig tájékoztat engem, mint a császár hű külügyminiszterét, hogy honnan várható támadás az uralkodó ellen. A maga gondja a belsőellenzék, a külsőt bízza rám!
– Gondolom nem csak az uralkodó ellen irányuló ármánykodásokra kíváncsi hercegem.
– Én ilyet nem mondhatok. Ezt magára bízom. Persze a direktórium semmilyen felelősséget nem vállal.
– Értem.
– Szabadkezet és minden nemű támogatást megkap, de készüljön fel rá, hogy nem lesz mindig így. Ki tudja, hogy az angolok vagy a Habsburgok, mikor támadják hátba a császárt. Akkor viszont ott leszünk mi is – mondta az öklét összeszorítva – és lecsapunk. Ha kell mostani szövetségeseinkre is. Ezért csak akkor lehet nyugodt barátom, ha mindenkit a kezében tud tartani. A következő uralkodót is el kell látni jó tanácsokkal, hogy ki válhat az ellenfelévé.
– Igaz. Együtt kell üvölteni a farkasokkal. Pláne, ha minden másra alkalmatlan valaki. Már megbocsásson herceg, de önnek, sincs és nekem nincsen iskolám. Mihez kezdenénk, ha elzavarna minket az uralkodó? Hiszen maga még katona sem lehet – mutatott a mankóra.
– Ne legyen ennyire borúlátó! Az ilyenekre mint mi, minden kornak szüksége lesz. Nézzen előre barátom! Merre tart az ország? Egy önkényuralom felé. És ha a hatalom nem képes a reformokat elfogadni, törvényszerű a bukása.
– Ez azt jelenti, hogy már most elő kell készíteni a császár bukását? – kérdezte a vendég.
– Szuronyokkal mindent meg lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet. De ezt pont önnek magyarázzam a lyoni tűzmesternek.
– Az régen volt.
– Valóban, de ez az ön névjegye. Azóta tudom, hogyha kell, maga szépen csendben figyel, de a megfelelő pillanatban könyörtelenül lecsap. Akkora erővel, hogy nem bírják a guillotine-ok sem.
– Remélem, isten megbocsájtja.
– Drága barátom, ha isten nem is, de a történelem megbocsátó. Hiszen azt, mindig a győztesek írják.
