Csendes nyugalomban hever az ágyunkban. Keze tehetetlen hever mellette a párnámon. Titokban figyelem hogyan szuszog. Szinte észrevétlen. Kék szemeit álom fedi és az a hajtincs, amit annyira szeretek.
Merre járhat? Világot lát új kerékpárján vagy magányosan rója a köröket a szigeten? Esetleg a gyerekekkel ül a folyóparton?
Mindegy. A lényeg, hogy most jó neki.
Mosolyog.
Álommosoly.
Combjai, mint rendetlen gyermek széjjelhagyott játékai. Itt is egy és ott is.
Hihetetlen mire képes egy vadóc test. A vadóc testben viszont egy szelíd lélek pihen, ami megváltoztatta az életem.
És nem bánom.
Mikor rám talált sokkal inkább éreztem magam gyermeknek, mint erős férfinak.
Egy magára hagyott kiskutya voltam. Olyan giccsesen szánnivaló, nagyszemű árva, akit mindenki megsajnált, de nem vitt haza a meleg szobába. Aki nem tudott bízni az emberekben, mert akadtak azelőtt olyanok, akik miután megsimogatták párszor, belerúgtak és visszazavarták az utcára.
Benne sem bíztam. Sokáig nem. Aztán idővel ez is megváltozott. Nem tudom mikor és hogyan. Egyszer csak így volt és kész. Sem ő sem én nem tulajdonítottunk neki akkora jelentőséget, hogy feljegyezzük a naptárba. Nem vártuk és talán ezért jött el oly észrevétlen.
Újra nevető emberek vettek körül minket és kinyílt a világ. Kerestük a szépet és befogadtuk a jót. Világot láttunk és új barátokat találtunk.
Kerültük az ostoba gonoszkodókat és észre sem vettük a rosszakaró irigyeket. Kézen fogva mentünk ismeretlen tájakon és vezettük egymást kedvenc helyeinken.
A fiaink is velünk tartottak és senki nem gondolta úgy, hogy ennek nem így kellene lennie. Öten nevettünk egymáson azon a nagy ágyon. Pörgött a kocka és a kezekben pontot osztott a kártya. Nem volt vita melyik moziba menjünk és hogy megigyunk-e előtte egy pohár sört.
Családom lett újra.
Olyan nagy, amiben jó sokan lenni. Mikor nagy kondérban rotyog a bableves és nem elég az egy tepsi pogácsa. Mikor van kit megkérni, hogy hozzon már tejfölt az ebédhez, mert az valahogy kimaradt és addig a másik csipetkét gyúr a füstölt szagú konyhában.
Aztán nem férünk el mindannyian az asztalnál csak szűkén.
És ezen is tudunk nevetni.
Hajnalban is képes felkelni, ha kész egy gondolatsor. És még félálomban is észreveszi azt az elvétett vesszőt.
Bíztatva örül minden leírt szavamnak és büszke a velük elért sikereimre. Vigasztalva ölel magához, ha csalódnom kell a mások szavaiban.
Nyugalom szállt a lelkemre. Béke melyre mindig vágytam, de ezidáig csak pillanatokra találtam meg.
Ez már nem illúzió.
Rend van körülöttem és rend van bennem is.
Olyan kicsit kuszarend féle, ami nem idegesítően pedáns, de mégis minden a helyén van.
Ez olyan ismeretlen és könnyen megszokható röpülés, amiről írni tudók szonetteket és regényeket szoktak mesélni.
Egy szeretnivaló ismeretlen. Egy vándor, aki még úton van, de itt szívesen látják. Nem tartóztatják és nem is küldik. Szabad, de nem megy tovább. Nem jött meg és mégis hazaért.
Az eltévedt kiskutya érezhet ilyesmit, mikor a nagy kalandja után hazatalál és a tányérjában friss víz várja és finom falatok.
Többé sosem akar elkóborolni. Nem keres ismeretlen kalandokat és nem fogadja el mástól az ételt. Póráza is csak jelzésképp lóg gazdája karján.
Felriadt. Felemeli fejét és leragadt szemhéja kis résén keresztül sóhajtva keresi az alvótársát.
Azt a nagy macit, ami olyan puha és meleg.
Na, igen!
Ez vagyok én.
Én, aki hajnalok hajnalán megint itt ülök a betűk fölé hajolva.
Pedig a takaró és a nagyágy másik fele melegen hívogat. Igaz a párnáimat megint elbitorolta valaki, de már megszoktam.
Ahogy ezt az új életemet.
