A Vezér beszéde

avagy levegőfújás egy lyukas lufiba

“A gondolkodást igen, a szívet sohasem téveszti meg az önáltatás hazugsága.
  A szó szeret hazudni, a szív erre képtelen.” 
–  Hioszi Tatiosz –

Az egykori Fiatal Demokraták – akik, mint tudjuk már nem annyira fiatalok, pláne nem demokraták – újra összejöttek, hogy megerősítsék magukat, egymást és a vezért elkötelezett párt-hitükben. Ez gyakori a gyenge lábakon álló egyházaknál. Mikor a vezetés azt érzi, hogy a híveknek nem úgy csillog a szeme és nem tátják ki eléggé a szájukat, ha megemlítik a félistenük nevét, akkor összerántják őket és felfújják a hitük levegőtlenül alaktalan lufijait. Ez fontos, mert sajnos ők is kimennek az utcára és látják a valóságot, amit nem fed el a híradóból áradó sikerpropaganda sem. Az emberek jobban hisznek a pénztárcájuknak, mint a vezércikkeknek.
Ez van!

Hiába a kommunikációs figyelemelterelés, ha a gyereknek csak akkor van új cipő a lábán, ha  a FIDESZ-káder fia rálép. Már az sem jön be, hogy a Fletóék tolták el. Bajnaiék tehetnek minden rosszról. Ők. Szövetségben az emberek ellen. Ami őnekik rög, az az igaz magyaroknak a haza. Ezek a jelszavak már annyira erőltetetten átlátszóak, hogy még a szónokaik is röhögve mondják ki azokat. Orbánék tudják a legjobban, hogy itt nem a Gyurcsány által egy személyben előidézett nemzeti válság volt, hanem egy gazdasági világválság, amit igenis jól kezelt a Bajnai-kormány. Orbán egy jól működő, stabil költségvetéssel rendelkező országot vett át. Ezt akkor még elismerte. Aztán egy-két ballépés és borult minden. Maradt a visszafelé mutogatás és az előre mentegetőzés.

Ma a vezér elmondta, hogy személyesen neki köszönhető, hogy kettőezer-egyszáz gyermekkel több született tavaly. Azért ez már meló… Lássuk be!
Férfiemberként, minden elismerésem.

Személyes sikerként könyvelte el a magyar olimpikonok csillogó érmeit, a magyar “Okostojás” világsikerét és a konyhaművészet egyik magyar bajnokát.
Ezen felbuzdulva  lementem a boltba. Fizetéskor közöltem a pénztárossal, hogy tudja-e ki kapta tavaly az Abel-díjat és ki tervezte az “okostojást”? Egy magyar. Maga is magyar? Igen?! Én is! És büszke vagyok rá!
De ettől még ki kellett fizetnem a parizeremet. Hiába duzzadt a mellkasom a nemzeti öntudattól. Hiába a nagy magyarkodó magyaros magyar pátosz, ha az árakat alakító valóság ezt nem veszi figyelembe.
De neki van igaza!
Magyar égre, magyar UFO-t!

Új ellenséget is talált nekünk a Vezér. Persze leszámítva a gondolkodó embert, aki tudja mi a különbség Márai Sándor és Ottlik Géza között és azt is, hogy nem kettő hanem három dolgot utált nagyon egykoron Ronald Reagan. Megtalálta híveinek a főellenséget.
A befektetőket és a bankokat. Ezek, azok a szemetek, akik ha nincsenek, akkor megáll a gazdaság vérkeringése. Ők az igazán rosszak, mert nem az adás öröméért segítenének nekünk. Nekünk, akik feltaláltuk a sakkozógépet és a golyóstollat. Aljas módon nem akarják megvesztegetni a politikai elitet. A dögök!
A nagytőkések tehetnek róla, hogy nehézkes a magyar gazdaság. Azok, akik elmentek innen és cégeikkel együtt vitték a befektetési kedvet is.
Majd mi megmutatjuk nekik!  Megszüntetjük az ország külső energiafüggését.
Hogy hogyan?! Gondolom, vannak alaposan elrejtett tartalékaink. Kőolajkútjaink? Esetleg vasércünk és szenünk?
Vagy netán átállunk a nagy össznépi nemzeti-fényevésre?
De az is szép lesz, ahogy a magyar ipar beintegrálódik majd a németbe. Bár ha belegondolok, akkor ez a folyamat már el is kezdődött ! Hiszen lassan fél Magyarország odaát él és dolgozik.

A kedvencem a vörösről narancssárgára váltott kilógó alsógatya esete volt. Ezzel arra célzott a pártelnök, hogy imádott pártja tele van olyanokkal, akik korábban a szocik fenekét tartották szem előtt, de mostanság az ő hátsója körül igyekeznek jó helyet szerezni maguknak a nem kicsi tömegben. Ekkor végigpásztázta a kamera a büszkeségtől duzzadó egyenes gerincű híveket és nem bírtam tovább. Harsány röhögésben törtem ki, hiszen sorra láttam meg olyan arcokat, akik pár éve még mindent megtettek volna azért, hogy egy társaságban lehessenek azokkal a szoci politikusokkal, akiket manapság fennhangon megköpködnek. Érdekes, hogy az ilyenek mindig ott érzik jól magukat, ahol még meleg a bélsár. Ez önmagában még nem is lenne annyira mulatságos. De az ahogy büszkén vigyorogva kihúzzák magukat, miközben őket szapulva, róluk szónokol az éppen aktuális nyalnivaló segg, na az már kifejezetten röhejes volt.

Orbán húsz évre tervez, aztán gondolom szeretne nyugdíjba menni. Húsz évre tervez, hiszen ő a jövő! Ő, egymaga. A Vezér egymaga a kétharmad és az ország. Sőt, a nemzet is! És persze a-zemberek. Leválthatatlan és megkérdőjelezhetetlen. És aki őt megtámadja, az ezeket mind együtt támadja meg.
Halkan jegyzem meg, hogy láttam már ilyen karaktert. Azt a pofát és a feleségét a feldühödött nép cukorspárgával hátrakötözött kézzel állította rögtönítélő bíróság elé. Bár attól tartok, hogy amikor Orbánescu elszámoltatására kerül majd a sor, akkor hirtelen – egy grázi magánklinika által kezelt – krónikus tudathasadás lesz az, ami felmenti őt mindennemű felelősség alól.
De ez még valóban a jövő zenéje.
Hű, de sokan hallanánk már azt a muzsikát és milyen hangosan fütyülnénk azt a dallamot!

Célzatosan elmondott egy viccet, aminek az volt a vége hogy:
– Egyszer már mondtam, ha változás lesz szólok!
Értjük mi a viccet… De ő, csak szeretne szólni! Miért? Ő szól?
Nem! Szerintem, ebben is téved! Majd, mi szólunk! Neki.
Azok a fiatalok, akik demokráciát álmodva mennek az utcára. A szüleik, akik a legjobbat remélve követik gyermekeiket. A nagyszülők, akiknek már nincs mit veszíteniük, mert mindent elvettek tőlük.
Mi szólunk, ha változás lesz!
Hát, most szólunk!

Hajrá India, hajrá indiánok!

Szerintem…