Újkeresők

Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet.
Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!
– Edward Estlin Cummings –

Nem vártalak, csak jöttél. Ez nekem oly egyértelmű volt, mint az, hogy az óra ketyeg és az idő múlik. Persze Einstein óta tudjuk, hogy nincs idő. De akkor miért kérünk egymástól folyamatosan.
Még ne!
Most ne!
Már ne!

Egy elrontott kapcsolat után az ember hajlamos a kapkodásra. Bizonyítani akar. Nem másnak. Leginkább magának. Szeretné megmutatni, hogy nem hiába van még itt a földön és lehet őt még szeretni. Ebbe kapaszkodik olyan rámenős görccsel, amivel a legelszántabb párkeresőt is a világ másik végéig üldözi. Pedig, ha nem a maga elrontott múltjának kísértetével lenne elfoglalva, hanem azzal, hogy a régi dolgoktól megszabaduljon és helyet adjon az újaknak, akkor lenne esélye arra, hogy maradjon egy kis tér a szívében másnak is.

Szabadulni kell a lomoktól, mert azok gyengítik a mozdulatainkat és foglalják a helyet a folyamatosan érkezők elől. Mert folyamatosan jönnek az új érzések és az új örömök. Ha engedünk nekik utat, ha nem. Lehetnek ezek szerelmek és barátságok is. Ez független attól, hogy mikor múlt el az előző. Vagy egyáltalán elmúlt-e. Lehet, hogy csak alanyra vár az érzés. Az a kellemes tudat, hogy van kit szeretni.
És ennek semmi köze a testiséghez.

Elhagytak? Vége lett? Menned kellett?
Van ilyen. Ez nem baj!

Az élet zajlik. Aki képes a gyors változásra az boldogan járja az új utat. Az emberek együtt változnak a világgal vagy lemaradnak. Aki lemaradt annak hosszú lesz az út, de nem lehetetlen. A sietős minden adódó alkalmat megragadva keresi azt, aki képes felvenni a tempóját és ilyenkor szalad el a legszebb lehetőségek mellett, amiket – tán a rohanó sebesség miatt – igazán észre sem vett. Amikor az ember nem feldolgozni akarja régi kapcsolatát, hanem feledtetni egy másikkal, az a másik félnek – finoman szólva – megalázó. Senki nem szeret ágyútöltelék lenni egy olyan be nem fejezett háborúban, ahol a felek még mindig farkasszemet néznek egymással. Egy idő után talán ráébrednek a forrófejűek, hogy ugyan nem hamarabb, de biztosabban érnek el a célig, ha óvatos másikra figyeléssel óvják új bimbójú életük. Persze ez a legtöbb esetben nem jön össze, de azért nem szabad feladni az első kudarc után. Inkább a másikra figyelve kell lehiggadni.

Mi a megoldás?
Jótól kérdem – és persze pont – jókor.

Ha találsz egy ilyen háborgó lelket, légy vele türelmes! Engedd közel, hogy elérd, de ne akard, megérteni azt, amit még maga sem tudott a lelkében feldolgozni. Akkor sem, ha valójában érted mi zajlik benne. Engedd, hogy szaladgáljon a karámodban, mint egy betöretlen csikó. Aztán, ha elfáradt és megszomjazott adj neki inni és engedd, hogy öledbe hajtsa a fejét. Légy te a türelmesebb! Mit veszíthetsz? Semmit. Ellenben nagyon sokat nyerhetsz, ha engeded, hogy békés nyugalomban érezze magát benned. Olyan biztonságban, amit attól a másiktól nem kapott meg, de neked már lételemed.

Mert igazából te is erre vágysz.

Szerintem…