Mert szólt a Bolero

Nem fértem be a POSzT egyik legjobb előadására, mert nagyobb volt az érdeklődés, mint a nézőtér.
Sebaj! Elmentem sétálni a városba és csodára leltem.

A székesegyház előtt sörpadok és lacipecsenye sütők sora mellett egy piciny színpad bújt meg. A Bolero szerelmes dallama és összetéveszthetetlen ritmusa vonzott oda. A fényekben úszó fiatal testek meséltek el történeteket a szerelemről és vágy erejéről a mozdulatok nyelvén. Tánc volt ez, olyan amit mindenki megért, akinek van szíve. Aki engedett már a kísértésnek és a szenvedély mámorának. Aki volt már olyan bátor, hogy belevesse magát a sötét mélységbe. Akár egy éjszakára is. Mert az élet ifjú lélekkel ilyen. Mint a Bolero.
Lágyan búgja be magát az ember zsigereibe. Aztán átveszi a hatalmat a gondolatok és a tettek felett is. Önkéntelenül mozdul a láb és a kar követi. Lágyan nyílik a lányvirág  és durva hévvel hatol belé a férfiúi vágy.
Szerelem.
Halkan suttogó szavaktól a kéjvágy szuszogásain át, a vad, ösztönös, égighalló örömsikolyig.

A testek mesélnek. Férfiak harcáról és nők gyönyörűen csábító elcsábulásairól. Megcsalásról és hűségről. Fiatalok, kiknek hamvas bőre és ártatlansága vonzza a szemeket a fénybe, mint éji bogarakat a csillogó villanykörte.
Nem táncosok ők. Színészpalánták, akik próbálgatják a mozgás eszközeit. A játék örömét. Az odaadás gyönyörét. Mert ők odaadták magukat annak pár tucatnyi embernek, aki megtisztelte őket és megnyitotta ritmusra dobogó szívét.

Majd egy órára megállt a kezekben a korsó. Lágyabb lett a zsír csattogása. Halkabb lett a tér.
Egy kicsit megállt az idő, mert szólt a Bolero.

Szerintem…