Alázat

A győzni tudó nem támad,
a vezetni tudó alázatos.
– Lao ce –

Mostanság volt időm rágódni az elém vetett gumicsontokon. De úgy vettem észre más is rákattant erre a figyelemelterelő pótcselekvésre. Olyan sok mondvacsinált ügyet kreáltak nekünk a hírmanipulátorok, hogy az egyszerű ember igen hamar megcsömörlött tőlük. Talán ezért van, hogyha a politikára terelődik a szó a sarki talponállóban vagy a színház büféjében, akkor olyan gyorsan kiürül a hely, mint egy régi trafik a koncessziós nyárelőn.

A politikatudorok persze olyasmivel áltatják magukat, hogy ez azért van, mert félnek az emberek politizálni.
Egy frászt!
Ez azért van, mert már nem érdeklik őket a politikusok pitiáner játszmái. Nem süllyednek le az ő szintjükre. Békét keresnek ebben a megosztott társadalomban. Ha ehhez az kell, hogy elrejtsék a világnézetüket, hát megteszik. Nem gyávaságból, hanem békevágyból. Annyiszor becsapták őket magukat képviselőnek hazudó szép szavú szélhámosok, hogy ma már inkább bámulják a néphülyítő sorozatokat vagy a pohár fenekét, mint egy politikus hazugságokból fonott ígéretkoszorúját. Nincs már egy politikai erő sem, amelyik képes lenne érdemben megszólítani őket. Az emberek nem hisznek senkinek.
Nem mennek el se tüntetni, se más módon véleményt nyilvánítani.
Minek? Voltak már. És?!
Megváltozott bármi is?

Egy régi tavaszon összejöttünk. Örültünk egymásnak. Beszédeket hallgattunk, majd a lelkünkben kielégítetlenül hazaküldtek minket, hogy menjünk vissza ősszel és akkor majd megmutatjuk. Ősszel megint elmentünk. Egy nagyobb színpadról még több beszédet öntöttek ránk. Semmi mást. Se feladatot, se irányt, se közösséget. Semmit. Csak egy kérést, hogy tavasszal megint menjünk el.
Ott voltunk!
Ismét.
Színpad. Beszédek. Ismerős arcok és ismeretlen politikusjelöltek, akik a bizalmunkat kérték, de azt nem közölték, hogy mihez. Adjatok már feladatot! Adtak. De minek? Alternatív köztársasági elnököt választattak velünk. Olyat, aki sem komoly, sem vicces nem volt.
Ennyi!
Szórakozzatok mással! Akad jobb dolgunk is, mint biodíszletnek lenni egy nem nekünk és végképp nem rólunk szóló politikai performance-on! Ha én is besokalltam, akkor mit érezhettek azok az ezrek, akikkel elhitték hogy ha itt megmutatja magát az ellenzéki erő, attól megváltozik a kormány politikája. Sok minden változott. Szakadtak és születtek új pártok. Karriervágytól fűtött megélhetési politikusok tűntek elő a semmiből és az elvonók homályából. Üldözési mániától és delíriumtól szenvedő karaktergyilkosok jöttek, akik két bódulat között egymást nyírták.

Egy valami nem lett!
Emberközeli, mások javáért – és nem javaiért – ténykedő, tiszta tekintetű és kezű, ellenzéki erő. Olyan, amelyiknek elhiszik az emberek, hogy ő értük van és nem fordítva. Miért nem hiszik? Könnyű lenne azt mondani, hogy a másik oldal lejáratóhadai miatt. De ez nem így van, hiszen nekik már azt sem hiszik el, amit kérdeznek. Ma már csak az agymosott és szemellenzőt divatcikként hordó Fidesz-hívők nem látják, hogy az Orbán kormány rezzenéstelen arccal a pofánkba hazudik. Ostobábbnak hisznek maguknál. Ami – lássuk be! – nem könnyű feladat.
A kormány hazug!
Nem kicsit. Nagyon.
A hazugok állíthatnak bármit, hiszen annak mindig az ellenkezőjében hisznek az éber megvezetni szándékozottak. Ez logikusnak tűnik, de ha ekkora – akaratlan – segítséget kapnak az ellenzéki erők, akkor miért nem tudnak kitörni a közöny falai közül?
Talán, mert hiányzik belőlük az őszinte alázat.

Hülyének nézik azokat, akiknek a támogatását kérik. Nem figyelnek az egyszerű emberekre. Eszköznek tekintik őket. Nem értik a napi gondjaikat, hiszen meg sem hallgatják őket. Persze elmennek vidékre magukat népszerűsíteni, de ez sem azokról szól, akiknek a  portáján fotóztatják magukat, hanem őróluk. Süketek és vakok. Pozíciókat ígérgetnek és híveket toboroznak ahelyett, hogy csendben figyelnének és barátságokat ápolnának. Akik csak szavazatokként tekintenek ránk, azok a hatalomba kerülve is csak adófizetőket látnak bennünk! Csupán egy szám vagyunk nekik, amivel csak a gond van, de a keservesen megkeresett bérünk javát elrabolják a maguk kényére és örömére. És már most osztogatják egymás közt? Pedig még a közelében sincsenek a hatalomnak. Még csak méregetik az erejüket. Megkeresik az ideiglenesen megszállt település vezérbikáját és vörös posztót ígérnek neki. Lekenyerezik a hangadókat, hogy az ő vezényszavaikat adják tovább a köznek. Ott helyben. Aztán persze – mily meglepő! – semmit sem tartanak be. És a sok-sok kiválasztott sosem lesz államtitkár vagy miniszter, de még pártiroda-vezető sem, csak egy olcsón megvásárolt plakátragasztó-szavazat. De addig is a kegyeltek magabiztosságával tartja magasan a táblát és az orrát, miközben rátarti büszkeséggel nyalatja a talpát a falu többi bolondjával.

Az emberek józanabb többsége nem hülyíthető meg az olcsó lufikkal és sekélyes díszletekkel. Lehet, hogy nem tudják pontosan mi folyik a színfalak mögött, de érzik a szagát. Elég egy pökhendi grimasz. Egy félreérthető kijelentés vagy álságos gesztus és elhervad a még bimbódzó bizalom. Az istenadta nép érzékennyé vált ezekre az apró jelekre. Éles érzékekkel figyelnek meg mindent, mert nagy rajtuk a felelősség. Aztán legyintenek és várnak egy újabb álmessiást.

Mostanra már több lett a senkiben sem bízó. A felülről-tutit-megmondó stílus miatt mindegyik politikai erő hiteltelenné vált a számukra. Kevés az olyan politikus akiben még tudnának bízni. Egy kezemen megtudom számolni őket. A többiek csak egymást tiporva loholnak a húsosfazék illata után. De mindegyiknél kilóg a lóláb. Ha nem a vezetőik, akkor a második sorban lábujjhegyen pipiskedő haszonlesők rontják el azt, amit nagy nehezen felépítettek a többiek. Ők azok, akik a “nagyok” szélárnyékában, derék magasságban térdeplőhelyben helyezkednek el. Ők csak akkor érzik jól magukat, ha szaros a nyelvük. Máshoz nem is értenek. Felfelé nyalnak. Lefelé rúgnak. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust. Pökhendik és dilettánsok. Amihez nyúlnak az elromlik. Ennek ellenére baromi nagy magabiztossággal jelentik ki emberekről, hogy hülyék vagy árulók. Persze olyanokról, akik olyasmihez értenek, amiről nekik fogalmuk sincs. Érzékük meg pláne! A kritikát nem bírják. A más véleményt nem tűrik. Büszkén hirdetik, hogy aki nincs velük az ellenük van. Egymással összefogva üldözik el a tehetséget és a szakértelmet a környékről is, nehogy meglássék az az apró hiányosságuk, hogy nem értenek semmihez. Csak a zsarolható talpnyalókban bíznak, akik még náluk is butábbak.
Vajon hová süllyed a magyar politikai elit értelmi szintje, ha később majd azok az ostobák is csak a náluknál hülyébbeket viselik el maguk körül?

Nagyapám egykoron azt mondta, hogy ha valamikor véletlen főnök leszek, akkor nálam csak okosabb emberekkel vegyem körbe magam. Mindenkit hallgassak meg, mert minden elmesélt történet egy megélt élet piciny része! Minden mesélő egy megértésre és figyelemre vágyó ember és érezzem magam megtisztelve, hogy enged belelátni a lelkébe.
Teljesen igaza volt. Pedig ő csak suszter volt!

Alázat.
Lehet szakmai vagy emberi, de politikai is. ( Nem keverendő a megalázottsággal! )
Ez a nemes tulajdonság nagyon hiányzik belőlünk ebben a kizökkent világban.
Pedig csak az alázatos politikusnak és politikának van jövője!

És miről ismerszik meg az igaz alázatos?
Arról, hogy van mire szerénynek lennie.

Szerintem…