A magyar szent

„A megbánás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon. Visszahozni nem lehet semmit. Ha lehetne, szentek lennénk valamennyien.
Az életnek nem állt szándékában, hogy tökéletesre formáljon bennünket.”

– Erich Maria Remarque –

Sosem érezte, hogy nagy dolgokra hivatott erre a világra. Bár gyakorta hitegette magát, hogy egyszer meglépi azt a nagy lépést, ott lesz, ahol akkor kell és leírja azt a mondatsort. De most mikor már elmúlt negyven és a gyermekének adott géneken kívül semmi nyomot nem hagyott ez idáig maga után, átgondolta az életét és rádöbbent, hogy semmit sem ér.

A Szabadsághíd madaráig szédítően magas a vasszerkezet. Azon a sötétkék hajnalon senki nem látta, hogy miként mászik fel a zöldvason a kékesszürke fémmadárig. Alatta a Duna nyugodtan hömpölygött hazafelé. Nem zavartatta semmi. Látott már ilyet a vén folyó. Egy magas lépés és egy mellé tett kéz. Így. Egészen a tetejéig. A Gellért hegy tetején olajágat tartó hölgy látta meg elsőnek, de ő sem szólt rá, hiszen a szabadság az szabadság tűnjék az bármilyen ostobaságnak is a szabályokkal magukat körülbástyázó gyávák szemében.

Felért.

A madár fényes volt és hajnali rideg, mint az aranysárgává aszalódott jégborszőlő. A város aluszik még. A villamos is. Meg a széken a kabát. Máma már nem hasad tovább? Ó Attila! Te biztos megértenél. A távolban egy kéken villogó mentőautó kereste a bajt. Ment. Ment és mentett tovább. Ügyet sem vetve a magasban halálra készülő észrevétlen menthetőre. Hát jó! Legyen. Mindenki csak magával van elfoglalva. Most is. Mint mindig. Talán, ha felállok, észrevesznek. Ha felegyenesedem ebben a meggörbített hátú országban, akkor talán meglát a világ. Meglátja, hogy én nem vagyok idevaló, csak valamiért itt ragadtam. Itt maradtam, mert ideszülettem. Itt maradtam, mert ugyan féltem már itt élni, de gyáva voltam elmenni is. Mert legyen bármilyen ez a piciny ország, minden hibája ellenére szeretem. Mert bánthat, megalázhat s talán még meg is üthet, én szeretem. Ha ő nem is mondja, a lelkem mélyén hiszem, hogy viszont szeret.
Mint az asszony ki akkor is velem van, ha már régen elment. S akkor toppan be újra, mikor a legkevésbé számítok rá. S közli, hogy ő még mindig… És midig is… És örökké… Majd reggel nesztelen öltözik és csak a vágyakozó remény marad utána.

Egykor hittem, hogy ha én nem bántok senkit, akkor engem sem érhet támadás. Naiv voltam. Segítettem, mert ezt diktálta nagyapám szelleme. Az öreg Don Quijote. Azt hittem szembemehetek az elkorcsosult eszmék szélmalmaival, egy szál pőre igazsággal felvértezve. Mert akkoriban feltámadtak a múlt rég elfeledett indulatai. A város több sebből vérzett, mert az álszent politika ellen egy tankkal indult meg a hatalomvágyó érdekek által felhergelt budapesti nép. Az erő válasza a fémmel írt rend volt. Kardfémmel.
És én ott álltam a közepén. Mint mindig. Keresve az igazságot. Mentve a menthetőt.
Emberként az embertelenségben.

De az igazság nem olyan egyértelmű, mint azt a bölcselkedők vélik. A maga szemszögéből, mindenkinek igaza van. S hisz a maga igazában. Ha kell, harcol és meg is hal érte. Nem dacból vagy önös érdekből. Hitből. S mint minden hívőt, őket is kihasználják az álpróféták. Vagy, ahogy manapság nevezik őket: a politikusok. Mert ők azok, akik nem tisztelnek sem istent, sem embert. Mindezt a hatalomért. Ami nem a tisztelnivaló jobbító szándék eszköze. Nem a közösségért és a hazáért való ténykedés, hanem a maguk kényskedve kielégítése. A nép figyelmének elterelése a rabszolgaélet sivárságáról és kilátástalanságáról, miközben a saját zsebükbe tömködik az egyszerű emberek keserves munkájának bérét. Persze duma az van! Mindenki az önzetlen haza és népszeretet élőszobra, miközben a félhomályban szétrabolja a javainkat. És ha kiderül? Akkor mi van? Dermedten bambul a nép, mint hajnali fagyban a napraforgó.

Hideg van! Senki nem jár még az utcán. Az a pár hajléktalan pedig az orrát lógatva a betont nézi, hátha talál pár eldobott csikket. Nem emeli fel senki a fejét? Milyen ország ez? Hé! Itt vagyok! És még élek! Még élek! Igaz mikor elindultam ide még más volt a szándékom, de még nem ugrottam le! Még élek!
De minek?

A szenzációra éhes összeesküvés elmélet gyártók miatt semmim sincs. A munkámat elveszítettem. A barátaim elhagytak. A családom kitagadott. Egy mély szakadékkal megosztott ország közepébe zuhantam és senki nem segített kimászni. Egyetlen reményem a túlélés. Már kis híján feladtam, mikor kezét nyújtotta a szerelem. Egy meggyötört asszony, kit mindenki megcsalva elhagyott. Egy szatyornyi ruhát hozott. És a talánt. Hogy talán most nem rontjuk el. Talán közösen kimászunk. Ő küzdött rendesen, de én nehezékként csüngtem rajta, mert az elnyomók rendszere teherré tesz azok számára kik szeretnek. Sírva könyörögtem neki, hogy menjen el, mert nekem fáj, hogy nem tudom megadni neki azt, amire nem ő vágyik, hanem amit megadni szeretnék. Kiabáltam. Mert nem viseltem a gyávák némaságát és a bátrak elhallgattatását. Kiabáltam. A magam csendes módján ugyan. De kiabáltam. Kiabáltam minden süket lukba és végeláthatatlan alagútba. Mert hittem az igazamban. Hittem, hogy nem csak magamért emelek szót és hangerőt. Hittem, hogy megkereshetem azt a másikat. Azt a piciny csodát. És a fülébe súghatom én is, hogy add tovább!

De hiába a szó, ha a szegénységtől elgyávultak inkább egymással viaskodnak fehér botjaikkal. Míg nem látják, hogy kenyérharcuk közben az általuk megválasztott mások két pofával zabálják a bécsi virslit a parlament büféjében. És a legnagyobb problémájuk az, hogy elfogyott hozzá a dijoni mustár.

Feladtam.

Sikerült elérniük, hogy gyanakodva nézzenek rám az emberek. Rám fröcskölték a saját mocskukat. Úgy kell nekem minek voltam ott! Miért tartottam magam az eskümhöz. Miért segítettem az embereken. Miért nem hazudtam azt, amit hallani akartak. Megmondták, hogy ha nem állok át, keresztre feszítenek. Feszültem is évekig, de most már nem bírom. Míg azok, akik megalkudva behódoltak élik tükör nélküli világukat, addig én maradtam, aki voltam. Nem kaptam munkát. Vagy ha mégis, akkor megszégyenítően alacsony bérért megalázót. Pucoltam mások piszkát és közben viseltem nagyképű felsőbbrendűség tudatukat.
Mert élni kell!
De így nekem nem érdemes. Másom sincs, mint a magamba vetett hitem. Az egészséges önérzetem. Az emberi öntudatom. Ha ezeket hagyom kiölni magamból, akkor csak egy tárgy leszek, aminek hamarosan nem neve csak száma lesz. Egy szám. A többi közt.

Mostanra mindent elveszítettem. Próbáltam ujjat húzni az idővel, de ők győztek. Eladósodtam és a telhetetlen karvalyok kíméletlenek. Hiába a becsületem. Abból nem tudom fizetni a számlákat. Hiába az önérzetem, abból nem tudom rendezni az adósságaimat. Mindenkit elüldöztem, aki szeretett, mert nem akartam, hogy lássák álmodó nyomoromat. Aztán utolértek engem is a profithajhászok. Persze nekik is igazuk volt a maguk szemszögéből. Már akkor csalóként bántak velem, mikor még be sem léptek az ajtón. Általam igyekeztek pótolni a rezsicsökkentés miatt elmaradt nyereségüket. Hogy ezért lehazudták az égről a csillagokat? Az kit érdekel.
Rágalom és büntetés. Nem is kicsi!

Az hogy nincs munkám, senkit nem érdekel. Álljak be a sorba! Legyek sorsát a némán tűrő rabszolga. Viseljem el, hogy nincsenek jogaim csak kötelességeim. Cserébe a politikusok ellopják a kenyerem felét és megdobnak kővel. Milyen fordított ország ez? Nem állok be sem segélyért, sem adományért. Nem akarom, hogy más tartson el. Értek pár dologhoz. De ha mégsem… igyekszem megtanulni. Hátha… De nem! Innen nincs visszaút! Fizetni nem tudok. Melózni nem hagynak. Ha mégis akad valami, abból megélni is alig tudok, nemhogy törleszteni egy milliós büntetést. Persze mehetek az utcára és párév múlva egy havas reggel rám találnak az aluljáró előtt, ahová nem engedett a fagy elől menekülni a város fura-ura.

Inkább ugrom…

Ébred a város. Az emberek elkezdték napi rutinjukat. Senki nem néz fel. Kerülik egymás szégyenlős tekintetét. Pedig az nincs ilyen magasan, mint az én önsorsrontó halálvágyam. Na! Nézzetek rám! Lássátok… Lássatok! Álakat fel! Szemeket az égre! Büszke öntudattal húzzátok ki magatokat! Egymás kezét fogva segítsétek a másikat. Ne a másik lerántásával akarjatok magasabbnak látszani! Szeressétek magatokat! Szeressétek a másikat! Szeressétek egymást. Feltételek nélkül fogadjátok el, hiszen lehet igazság abban, amit más gondol a világról. Legyen az bármi. Hallgassátok meg és csak utána kardoskodjatok észérvekkel a magatok igaza mellett. Nézzetek egymás szemébe és vegyétek észre, hogy miben hasonlítotok egymásra.
Pestiek!
Magyarok!
Európaiak!
Emberek!

Heves lelkesedésében már kitárt kézzel állt a nagy fémmadár hátán. A felkelő nap simogató melege felé fordította arcát és boldogságtól csordultig telve, egy emberként akarta magához ölelni ezt a csodálatos világot. Mert élni mégiscsak jó!

Ekkor a semmiből előtűnve egy fehérgalamb szállt a vállára.
És leszarta.

Szerintem…