Gloria Victis – N.I.
„Emlékezzetek az elesettekre,
kik hűlt ajakkal ma is hirdetik:
a győzelemnek végső percekig őrzött reménye
életüknél mégis több nekik.”
1958. június 15. vasárnap
– A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok.
Kegyelmet nem kérek.
Az orvos zavartan kerülte az elítélt tekintetét. Átadta a földdel teli zacskót és a fényképet és csak a földet bámulva ült a stokin. Az idős férfi nézegette a családjáról készült fotót. Mosoly ült a szemébe. Szemüvege jellegzetes kerek üvegében az orvos is látta a család tagjainak boldog mosolyát. Ettől még jobban szégyellte magát.
– Hogy fog lezajlani? Hogyan halok meg, doktor úr? – Az orvost meglepte a kérdés, de mivel látott már a praxisában akasztást tudta a választ.
– Hajnali ötkor kivezetik a börtönudvarra. – kezdte a leírást – A kirendelt bíró megállapítja a személyazonosságát, felolvassa a népbíróság ítéletét, majd átadja az ítéletvégrehajtónak. – az elítélt nyelt egyet – Az ítéletet öt óra kilenc perckor hajtják végre. – a szemét lesütő orvos csak ekkor mert a szemüveges férfira nézni – Nem fog fájdalmat érezni, csak a kötél érintését a nyakán. – most az elítélt nézte a cella koszos padlóját – A szíve pedig leáll öt-hat perc múlva.
– Ennyi? – kérdezte az orvos zavarát figyelve.
– Azután semmi – kapta el a tekintetét az orvos.
– Köszönöm doktor úr!
A siralomházban csak egy szalmazsák volt a földön. A rácsos ablakon a hold ezüst fénye nesztelen lopakodott be a szűk helyiségbe. A férfi feküdt a szalmazsákon és bámult az árnyékokat a plafonon. Eszébe jutottak gyermekkora emlékei. A patkós ingű útkaparó és a somogyi táj. Anyja keze. – Anya, aki képes volt elgyalogolni egy idegen országba, hogy elhozzon egy kis hazai ételt és egy vászonzacskóban egy marékkal a szülőföldjéből. Anya. Isten áldja. Hogy is van az az ima? Nem jut eszébe a szövege. A szülőföld, ami vele volt a hadifogságban is. A Szovjet birodalom születésekor. Harcolt a vörös hadseregben. Abban, amelyik lánctalpakkal tapossa azt a földet melyen született és napkeltekor meghalni fog. Hajnalban. Öt óra kilenc perckor. Mennyi lehet az idő?
Azok küldik most bitóra, akiket egykor megmentett a sztálini terrortól. Akik háláját nem fogadta el, mert elvtárs az elvtársnak önzetlenül segít. Így gondolkodik egy igazi kommunista. És ő kommunista. Nem keverendő össze a sztalinistával, aki megcsúfolása egy nemes eszmének, aminek ő már fiatalon a híve lett. Negyven évet harcolt a munkásmozgalomban. Ha kellett a sajátjaival. Neki más elképzelése volt a szocializmusról, mint azoknak, akik hajnalban kivégzik. Azok nem kommunisták csak talpnyaló bérencek. Gyáva kutyák, akik nem mernek a saját hangjukon beszélni és a népért szólni. Az a gyomorforgató ebben az egészben, hogy egyszer majd azok fognak engem rehabilitálni, akik most felakasztanak! – gondolta – A rosseb egye meg! – mondta ki hangosan, de dühe hamar elszállt, mert ez a káromkodás ismét a Somogyba repítette gondolatait. Otthon káromkodtak így a férfiak. Anyja legnagyobb bánatára. Somogy. A domboktól gömbölyded Somogy. Szőlőivel és nyakas parasztokkal. Jó boraival és szép asszonyaival. Mária. Az a csodálatos asszony, aki jóban és a rosszban is mellette volt. Aki akkor is fogta a kezét, amikor mindenki más elengedte. Aki megszülte neki Zsókát. Azt az okos leányt, kire méltán lehet büszke egy szerető atyai szív. Mária, aki most is valahol hazavárja. De ő nem megy.
Pirkad. Közeleg a perc. Soha ilyen rövidnek nem érezte az éjszakát. Az utolsó éjszaka. A cella ablakában az égbolt a sötétkékből átváltott világoskékbe. A felhők lassan úsztak a nyári égen. Mintha vártak volna valamire. Lépések zaja közeledett a zárka felé. Csizmák kopogtak a fényes padlón. A siralomház ajtaján kattant a zár. Az elítélt felvette szemüvegét és az alkalomra megtisztított cipőjét. Az őrök bilincset tettek a kezére és szó nélkül vezették végig a börtön folyosón egészen az udvarra.
05:00
A bitófa némán várja áldozatát. Előtte a bíró és az orvos. Az a bajuszos bíró, aki tegnap kimondta rá a halálos ítéletet. Most olvas. Nem hallja mit, mert az orvost figyeli, aki szemét lesütve, észrevétlen imára kulcsolt kézzel áll a fal mellett. A pribékek felvezetik a két lépcsőből álló zsámolyra. Szemüvegét maga veszi le mielőtt a fejére húznák a fekete kámzsát. Semmi nem lát csak feketeséget. Ennyi lenne az egész? A bokáján egy kötél feszülését érzi. Akaratlanul is egymásnak feszülnek sarokcsontjai. Megbilincselt kezében a szemüvegét és azt az anyjától kapott maroknyi földet szorongatja, amit mindig is magánál hordott. Nyakán is megfeszül egy hurok. Gondolatai villámsebesen cikáznak. Mária! Zsóka! A kámzsán keresztül egy kemény tenyér érintését érzi az arcán. A lába alól kirúgják a zsámolyt. Teste feszül, mint a húr. Az erős kéz megragadja arcát és az utolsó hang, amit még hall, a nyakcsigolyájának reccsenése.
A kezéből elszáll az erő. A porba esik szemüvege. Nem törik el. A vászonzacskó is kihull a marka élettelen szorításából.
05:09
Még rándul egyet a magatehetelen test és végleg feladja.
De csak a test!
Szerintem…
Epilógus
1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Ugyanezen a napon meghalt Kádár János.
