1.0Szerintem...https://szerintem.cafeblog.hukökényhttps://szerintem.cafeblog.hu/author/kokeny/<blockquote class="guestquote"> <p style="text-align:right"><img alt="" src="https://szerintem.cafeblog.hu/files/2009/04/01020128981001.jpg" />Apámnak…</p> <!--more--></blockquote> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div> </div> <div>Sétálunk.</div> <p><span>Nem fogjuk egymás kezét. Inkább az előttünk </span>– lehorgasztott fejjel - battyogó<span> hátát nézzük. Hűvös szél fúj a Duna felől. Az elsőknek potyognak a könnyei. Nem bírják a hideg szembe szelet. A kisfiú kis kabátkája alatt több réteg pulóver. Ő édesanyja kezét szorítva szedi apró lábait a sok fölnőtt között. Mindenki szomorú. <br /> Talán csak a nyálkás idő miatt? </span></p> <p><span>Hajnalban keltették fel, mert idegen bácsik álltak az ebédlőben. Arcukon az álmosság mellett az elszántság is megfért. A lépcsőházban találkoztak a szomszédban lakó fűszeres bácsival, aki mindig fülig érő szájjal adott neki egy cukorkát, ha arra jártak az anyuval. Most nem mosolygott. A lépcsők visszaverték a csizmák fenyegető kopogását. </span></p> <p><span>Egy lövés dördült. A lépések szaporábbak lettek. A morcos férfiak kiabálni kezdtek. Anya magához ölelve vitte a fiúcskát az utcára, ahol már több ismerős arcot látott. A zongorahangolót, a rajzolós bácsit, a pincért az étteremből, a cigánylányt.</span><br /> <br /> <span>A batyuikat a hátukra kötve indultak meg a vezényszóra. Senki nem beszélgetett a másikkal. Az emberek a függönyök mögül nézték a furcsa menetet. Egy bőrkabátos fenyegető kiabálására leeresztették a rolót. </span></p> <p><span>Szégyellte magát a város, de úgy tett mintha még aludna. Ilyen nem történhet meg. De senki nem merte azt mondani álljatok meg! Hová viszitek a polgártársainkat? <br /> Némaságot fogadtak a fák is. Lombruhájukat megtépve gyászoltak. A macskakövek minden lábbeli alatt tovább repedtek egy kicsit. </span></p> <p><span>A fiú ott sétált a sorban, édesanyja és nagymamája fogta a kezét. A mézes bödön még nem tört el, de tudjuk a folytatást. <br /> Ismerjük a történetet. </span></p> <div>Tényleg ismerjük?</div> <div> </div> <div><span>Ma itt állunk a tetthelyen. Kezünkben virág és fáklya. Mellettünk ismerős ismeretlenek. Nem nézünk egymásra. Kicsit szégyenkezünk. Miért hagyjuk manapság, hogy egyesek elinduljanak ugyanazon az úton? <br /> Várjuk a választ. <br /> Egymástól.<br /> <br /> Nem szólunk, pedig üvölteni kellene az égre, de csak megrendülve állunk. <br /> <br /> </span><span>Csendben, mint azon a rideg hajnalon a fák!<br /> <br /> </span>Szerintem…...</div> <p> </p>rich