1.0Szerintem...https://szerintem.cafeblog.hukökényhttps://szerintem.cafeblog.hu/author/kokeny/<span style="line-height: 115%;color: black;font-size: 13.5pt"><a href="https://szerintem.cafeblog.hu/files/2013/01/15295_412407310445_6208024_n1.jpg"><img class="size-full wp-image-2040983 aligncenter" src="https://szerintem.cafeblog.hu/files/2013/01/15295_412407310445_6208024_n1.jpg" alt="" width="500" height="297" /></a></span> <blockquote> <h4 style="padding-left: 30px"><span style="font-size: large"><span style="line-height: 20px"><strong><span style="line-height: 20px;color: black;font-size: 13.5pt">„</span><span style="line-height: 20px;color: black;font-size: 13.5pt">Na, mi az? Csak nem erre az egy szóra indul az ország? Hohó! Ennyi lenne az egész? Ezzel kezdődne minden, hogy nemet mondunk?”</span></strong></span></span></h4> </blockquote> <!--more--> <div style="margin: 0 0 10pt"> Egyik csütörtök este az öcsémnek beszélgethetnéke támadt és felhívott, hogy csavarogjunk az éjszakában. Gyermekkorunk óta hajnalhasadásig tartanak ezek az eszmecserék. Ezt tudja az ő családja is és az enyém is. A telefonjainkat otthon hagyjuk, és csak egymásra figyelünk. Világot váltunk. De mióta más városban élünk, ezek az alkalmak nagyon megritkultak. Években mérhető. Azon az éjjelen a Bethlen Gábor téren találtunk olyan padot, amin üldögélve megbeszélhettük közös dolgainkat. Szóba jött mindenféle. Őszintén örültünk egymás sikereinek és kacagva meséltük egykori balgaságaink. A tér másik felén az emlékmű kivilágítva figyelt. A két kőfal sírva figyelmeztetett a kegyetlenül ostoba múltra és az ostobán kegyetlen jelenre is. Három kopaszra nyírt suhanc jelent meg az István utcánál. Az éjszaka csendjét bakancsaik kopogása törte meg. A nyugalomba belegázolva mentek a munkaszolgálatosok fala felé. Sörösüvegek csapódtak a falhoz és a meccsekről ismert állatias üvöltözéssel skandálták, hogy mocskos zsidók! A tér falai felerősítették a zajt, de sehol nem gyulladt fény. Leszámítva az én családjára emlékező lelkem. Felálltam a padról és higgadtan, de határozottan kiáltottam el magam, hogy takarodjatok náci disznók! A döbbenettől abbamaradt a csoport hangos bátorsága. Az utolsó rigmust befejezetlenül hagyva fejvesztve szaladtak el a nyikhajok arra, emerre jöttek. Azon a hajnalon sokat gondolkodtam a történteken. Egyik délután a parlamentnél sétálgattam a feleségemmel. Az Alkotmány utcánál egy – a híradásokból jól ismert – ostoba képű neonáci tűnt fel. Lábán fehér fűzős bakancs. Olyan gömbölyű orrú, mint amit a bohócok viselnek. A nadrágja lógott rajta, mint tehénen a gatya. Annyira nagy volt rá, hogy nem volt neki elég a derékszíj. Még nadrágtartót is hordott mellé, de közben rájött, hogy az takarja a fasiszta feliratot, ami a hátán díszelgett, ezért csak lógott az is a levegőben, mint Szálasi a bitón. Nem álltuk meg kacagás nélkül. A bohóc maskarás zavartan nézett körül. Mi pedig harsány röhögésben törtünk ki. A párom ujjal mutatta a kíváncsi turistáknak, hogy mire a jókedv. Azok is elkezdtek nevetni. A röhögés hullámozva terjedt és ellepte a teret. Dagadva nőtt és kiszorította onnan azt a fasiszta bohócot. Mint aki mezítelenre lett vetkőztetve úgy szaporázta lépteit, miközben kínosan vigyorgott a hahotázó emberek felé, majd eltűnt a sarkon. Ennyi lenne az egész? Tényleg ennyi lenne? Nemet kell mondani és gúnnyal kell harcolni? Értelemmel az erőszak ellen? Kinevetni őket? Csak nemet mondani? Ennyi lenne az egész? Akkor kimondom. <h1><span style="color: #000000"><strong>NEM!</strong></span></h1> <h6 style="text-align: right"><span style="font-size: 0.75em">Szerintem…</span></h6>   </div>rich