1.0Szerintem...https://szerintem.cafeblog.hukökényhttps://szerintem.cafeblog.hu/author/kokeny/<h4><span style="font-size: 1em">Összeültek az ellenzéki kerekasztal lovagjai</span></h4> <a href="https://szerintem.cafeblog.hu/files/2013/01/32052_438871015445_5437423_a.jpg"><img class="alignnone size-full wp-image-2040606" src="https://szerintem.cafeblog.hu/files/2013/01/32052_438871015445_5437423_a.jpg" alt="" width="180" height="145" /></a> <!--more--> Igaz ma már nem fiatalok. És nem is demokraták, de még talán szövetségben vannak egymással.  Sokan hiányoznak a régi ifjak közül. Van, aki újra egy másik pártot irányít. Akad, aki a közelébe sem megy már a politikának. Csak a pénznek. És akad olyan is, akire már senki nem emlékszik, mert megtiltották. De a kitartóak - akiknek nem tud meszesedni a gerincük és szelektív a memóriájuk - azok itt vannak. A főhelyen Viktor ült, aki mostanság egyre türelmetlenebbül várja, hogy a nemzet megmentője szerepében végig lovagolhasson fehér pónilován az Andrássy úton Pestre. Igaz tanácsadói csitítják, hogy az azért nem lenne olyan jó, mert még kissé nehéz lenne kivonni az országot a világválság hatása alól, de ő ennyire nem ért ezekhez a mai közgazdász hókusz-pókuszokhoz. Ő csupán Marxot tanult anno. - Tisztelt hölgyeimésuraim! Ötletek? – kérdezte tömören és körbe nézett. Kerülték a tekintetét. A magasabbak – tehát mindenki - igyekeztek összetöpörödni. – Csak bátran! Ma megengedem. - mondta viccesnek szánt vicsorral. Senki nem szólt. Csak a sarokban egy pincér fiú nézett egyenesen a szemébe, majd nagyon lassan, bátortalanul emelte fel a kezét. A miniszterelnök kénytelen kelletlen biccentésével megadta a szót a tálcáját szorongató öngyilkosjelöltnek. - Csak kérdeznék. Ha lehet... - Köhécselés jelezte, hogy ez tiszteletlenségnek számít ebben a demokratikus pártban. Kérdezni? Viktortól? - Tegye! - bíztatta letolással a hangjában Viktor. - Mikor volt a legnépszerűbb a miniszterelnök úr? Az asztalnál halk moraj jelezte a résztvevők nem tetszését. Az egyik hölgy keresgélni kezdett a kezében lévő iratok között, majd a kormányfő elé tette az egyik összefűzött dossziét. Viktor belenézett és kijelentette, hogy huszonnégy éve. A pincér nem szólt csak várt. Hátha megértik, mire akar kilyukadni. De hiába. A miniszterelnök – mivel róla volt szó – érdeklődve figyelte a fejleményeket. A fiú újra kérdezett. - Mit tettek akkor az ismertségért és a népszerűségért? Az okosok egymással kezdtek vitázgatni, de pártunk és kormányunk feje elébe ment a találgatásoknak. - Igazából nem kellett semmit sem tenni. – válaszolta. – Az akkoriban történelmi helyzet volt, ami sodort minket magával. – jelentette ki. A pincér ekkor feltette utolsó kérdését. - És most nem lehetne újra történelmi helyzetet csinálni? Az asztaltársaság méhkasként bolydult fel. Új rendszerváltás? De milyen rendszer legyen? - Én nem veretem meg magam újra a zsarukkal! – jelentette ki az egyik. - Most menjek Prágába lecsukatni magam vagy ráérek a jövő héten? – kérdezte a másik. - Meg van a megoldás, tisztelt hölgyeim és uraim! - csitította őket a vezér. - Ássuk ki újra Nagy Imrét! A döbbent csendet csak egy vékonyka hang törte meg. - Minek? - Mert akkor újra eltemethetnénk. - Nem értem. – mondta újra a cérnahang. - Mit nem értesz Zsuzsika? Kiássuk. Majd újratemetjük és akkor Viktor ismét elmondhatja a leghíresebb rendszerváltó beszédét. - Ja? Ja. Ja! ... Értem!!! – mondta kerekre nyílt szemmel Zsuzsika, de fogalma sem volt. Ezért megint kérdezett. – És az oroszokat is visszahívjuk, hogy ismét követelhessed a kivonulásukat? Kövér szemmel láthatóan komolyan elgondolkodott ezen az ötleten. – Végül is… Ha már elkezdtük újrajátszani a történelmet, akkor ez is beleférhet. – Ez azért túlzás lenne! Nem? – csattant fel Tamás. - A rendőrattak és a tévéostrom még rendben. De az orosz katonákat, kérlek ne! – nézett könyörgően a főnökére. De Viktor nem szólt. Csak a szemében gyulladt valami furcsa fény. <h6 style="text-align: right">Szerintem...</h6>rich