Szép volt.
Tán szerelem.
Volt.
Aztán láttam hogyan üldöz el maga mellől valakit, aki rátelepedett ugyan, de nem azért, hogy megfojtsa. Ő csupán elnyomva érezte magát a másik többiekre gyakorolt egyre nagyobb befolyásától. De ahogy ármánnyal és Mata Harit is megszégyenítő furmányossággal öngyilkosságba kergette azt a szerencsétlent az példaértékű volt. Ekkor kicsit megrettentem, hogy mi rejtőzik valójában az – én mindenkit szeretek és gyertek, szeressetek viszont – álarc mögött.
Elgondolkodtam, hogy vajon velem is ezt teszi majd, ha valami nem teszik neki?
Ezután igyekeztem távol tartani magam tőle, de nem hagyta. Behízelegve leste kívánságaim. Udvarolt és szédített. Bevettem. Félredobtam aggályaimat és azon vettem észre magam, hogy már megint én udvarolok neki. Ácsingóztam a kegyeiért. A többi balekkal együtt. Igaz, sok jó emberrel ismerkedtem meg abban a sorban. Olyanokkal, akik hittek benne. Hitték, hogy ő a tökéletes és csak értük él. Magamat láttam viszont ezekben az elvakított emberekben. Mint egy torztükör. Megrémültem. Ilyen lennék? Ilyen gondolkodásról leszoktatott, bégető birka?
Egy a tucatból?
Szerencsére nem voltam egyedül az érzésemmel. Mi hasonszőrűek hamar megtaláltuk egymást. És jöttek a nagy beszélgetések és csavargások. Főzések és bulizások. Nélküle. De lélekben akkor is ott volt velünk, ha nem akartuk. Megmérgezte a gondolatainkat. Beitta magát a pórusainkba. A párbeszédeink akaratlanul is róla szóltak. De már nem a szépségéről, hanem a mögötte megbúvó szörnyetegről. Az észrevétlenül elterülő befolyásáról és a gondolatok manipulatív és zsarnoki irányításáról.
Ó Lady Macbeth!
Kérdeztem az ismerősöm – kinek a nevére még mindig nem emlékszem – hogy miért engedi, hogy ilyen irányba haladjanak a dolgok? Miért nem szól neki? Hiszen ő ismeri jobban. Mosolygott. Ez az egész csak játék. Az igazi valójáról fogalmunk sem lehet. Ő majd akkor lesz igazán értékes, ha a – puha terrornak engedve – “önként” átadott névjegykártyáinkat összegyűjti és a megfelelő pillanatban előhúzza a tárcájából.
Ez volt az a pillanat, amikor végleg lemondtam róla.
Majd arra lettem figyelmes, hogy hirtelen arctalan idegenek veszik körül. Több tucatnyi lény, akik csak úgy idepottyantak a légüres térből. Próbáltam beszélni velük, de rám sem hederítettek. Mintha nem is hallanának. Rákérdeztem, hogy kik ezek és mit keresnek itt, de arra is mély hallgatás volt a válasz. És csak jöttek. Ezrével. Ismét szóltam, hogy nem lesz ez így jó. Ekkor elhajtottak, hogy ha nem tetszik, menjek máshová. Szót fogadtam, de a kérdéseimet nem feledtem.
Egy téli nap a gyászhírekben olvastam a nevem. Ő tette be. Akartam szólni a társaimnak, hogy még itt vagyok. És élek! De hangomat elnyomta a zaj. Az ismerősöm – kinek a nevére még mindig nem emlékszem – szó nélkül csapta le a kagylót mikor kérdőn felhívtam.
Ennyi?
Ennyi.
Akkor ennyi!
Azóta átesett pár ráncfelvarráson, de a fiataloknak így sem nem lett vonzóbb. Maradtak körülötte az agymosottak, egy-két számító szerencselovag és a fizetett csápolók. Barátaimmal néha ránézünk és sajnálkozva figyeljük rohamos leépülését. Segíteni már nem tudunk, hiszen ő tagadott meg minket.
Kár érte!
De ma behízelgő hangon felhívott, hogy adjam a kopogtatócédulámat az egyik ismerősének.
Kapcsolatait már régen nem ápolja ugyan, de a névjegykártyáinkat őrzi.
És használja.
(Persze a fent említett személy csupán a képzelet szüleménye.
Valódi élő alakokkal való hasonlósága csak a véletlen műve lehet.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: