“Ha leng a zászló, még nem biztos, hogy jó irányból fúj a szél.”
Harmadik nap
Hajnalban arra ébredtem, hogy erős zsibbadástól kísérve bucira dagadt a lábam. Kicsit megijedtem, de erősebb volt bennem az életösztön, mint a kétségbeesés. Bevettem egy lórúgásnyi antibiotikumot és felpolcoltam a lábam. Reggel drukkoltam, hogy beleférjek a bakancsomba. Kicsit összement a párjához képest, de elfértem benne. Indulás a Pestre vezető úton. Ez a főút út régi ismerősöm. Gyakran álltam a szélén jószívű autóvezetőkre várva, akik megszánnak egy rongyos farmernadrágos fiatalt. A helyzet ma kicsit más volt. Nem tettem ki a kezem és nem a szánalomért, hanem a figyelemért mentem az út mellett. Mostantól a hatos út lesz a leghűségesebb társunk. Ha mi nem hagyjuk el, ő biztos marad.
Pécset mindig is szerettem. Számomra fontos emberekről sorra derült ki, hogy mind idekötődnek. Voltam már ebben a városban szerelmes diák és kapitányi figyelmeztetésben részesült osztálykiránduló. Fesztiválozó kultúrkoldus és a déli napsütést élvező fővárosból menekült. De rokkantságára való tekintettel tiszteletbeli éhségmenetelő még nem. Ma ez lettem. Egy kiállni képes, de járásában korlátozott elpuhult haditudósító. Igen! Hadi! Kenyérhadi. Mert ez most kenyérharc szó szerint.
Ezek az emberek nem csak magukért gyűrik a flasztert. Ők minden megalázott emberért koptatják a lábukat és a szájukat. Ők határozottan tudják, hogy miért gyalogolnak. Ők nem birkák, akiket parancsra egy helyre terel a rezsim párt civil tagozata. Ők mi vagyunk. Mi akiknek alamizsnával akarják befogni a száját, azok, akik eladósítanak. Ha megállunk pihenni mindig akad valaki, akinek közölnivaló véleménye van a mostani helyzetről. És mindig van, aki meghallgassa. Elmondható-e ez azokról, akik állítólag őket képviselik?
Lehet erre a menetre mondani bármit, ez akkor is tart valahonnan valahova. Szavak már nem állítják meg ezeket az elkeseredett embereket. A nyomor nem olyan probléma, amit egy plakáttal ellehet takarni. Az utcára kell csak kimenni és sétálni egy keveset. Szemmel látható a helyzet. És ez attól még sem oldódik meg ha a “radikalizálódó” hajléktalanokat kitiltják a közterületekről. Ez a politikai gőg még senkit nem tartott meg az emberek bizalmában. És ez a bizalom a hatalom, nem az éppen megszerzett pozíció.
Az emberek már nem bíznak a pártokban és azok képmutató politikusaiban. Már legyintenek rájuk, hiszen nincs olyan erő vagy erőlködés ma hazánkban, amely ne hazudott volna nekik. Mindegyik álarcot hord. Sőt! Néha még cserélgeti is. Nincs olyan köztiszteletben álló állampolgárunk, akinek a neve hallatán mindenki egyszerre bólintana, hogy “Na! Ő igen! Ő tényleg egy tisztességes ember, akiről tudjuk, hogy a köz érdekét nézi és nem a magáét, a kolesz szobatársi körét, egy cégét vagy egy pártét. Mert ezek ritkán fedik egymást. De ha valamilyen csoda folytán mégis akadna ilyen tiszta ember, azt nagyon hamar besározzák, hogy lehúzzák maguk közé. Az emberek sokáig csak a politikát nem szerették, de mára már a politikusokat sem.
Közben megérkeztünk Pécsváradra. A csapat töretlen lendülettel viszi a zászlót tovább, hogy Pesten a politikusok kezébe nyomja azzal a felkiáltással, hogyha nem tudsz tenni értünk, akkor legalább ellenünk ne tegyél!
Tartsatok ki ! Köszönöm,hogy tegnap VELETEK együtt mehettem.